Rémes randi

Csak üldögéltem szobánk nyitott ablakában, és szememmel az ébredező Londont kémleltem. A napsugarak könnyedén törtek utat maguknak a város óriási háztömbjei között, és a beárnyékolt részek újra fényesen terültek elénk. Az emberek már felébredtek, és a reggeli teájukkal a kezükben a munkába igyekeztek. A boltok is készen álltak a nyitásra, s hirtelen a friss kenyér, és kávé illata szökött a szaglószervembe. Belélegezve ezt a pompás bukét az 1800-as években éreztem magam, ahol emberek sokasága járta a várost kora reggel, lovaskocsikkal vagy éppenséggel gyalog. Ahol a férfiak sétapálcával és asszonyukkal az oldalukon betértek a sarki pékségbe, hogy megvehessék a napi kenyér és sütemény adagjukat. Ahol az újságos még bódé nélkül árulta a portékáit, és minden vevőhöz volt egy-két jó szava. Ahol a nők hosszú muszlim szoknyákban, és kalapkölteményekben csoportosan járták be a sétálóutcák parfümériáit és divatbutikjait. Ahol a szomszédok még kapcsolatban álltak egymással, és az embereknek volt egymásra idejük. Ahol egy kommunikatívabb és erkölcsibb társadalom volt a meghatározó. De mindezek csak a múlt szép árnyai, és azóta már eltelt két század is. Mindig is szerettem volna tudni, hogy milyen lehetett ebben a korban élni, de én ezt már nem tudhatom meg, mert én pontosan egy huszonegyedik századi lány vagyok, aki az ablakban ülve a régmúltról ábrándozik.

- Szeretem nézni, ahogy az ablakban ülsz, - ránt vissza a jelenbe barátnőm hangja - ilyenkor olyan bölcsnek látszol.

- Csak gondolkodom. - válaszoltam, majd ő is helyet foglalt mellettem.

- És min? - rám szegezte tekintetét, de én nem néztem rá, és válaszként csak megrándítottam a vállam jelezve, hogy nem érdekes, de a szemem megakadt valamin. Az utca túloldalán egy szerelmes pár sétált kézen fogva. Akaratlanul is, de elgondolkoztam rajtuk, majd kimondtam, ami a szívemet nyomta.

- Félek. - látva Lia értetlen tekintetét, hosszabban is kifejtem neki - Félek, hogy rémes lesz a randi. Mi van, ha már nem fogom érdekelni, mert rájön, hogy egy teljesen átlagos lány vagyok, aki semmiben sem tehetséges, a legtöbb dolog hoz nem ért, nem valami okos és még csak nem is szép. Ha majd nem tudunk mit mondani egymásnak, mert egy teljesen más világban élünk? Ez az egész olyan elcseszett.

- Most miért mondod ezeket? 

- Mert ez az igazság. - még sose mondtam el senkinek sem ezeket, és még ez sem a teljes változat, de már egy ideje érlelődik bennem, hogy megosszam vele. Nem félek attól, hogy igazat ad nekem. Lia mindig is segített átvészelni az érzelmi hullámvölgyeimet, és ha kellett mindig megvigasztalt. Ezért mindennél jobban tisztelem és szeretem őt.

- Ez hülyeség, nem pedig az igazság. Nem számít, hogy honnan jöttél, hogy tehetséges vagy-e vagy sem. Te egy csupa szív ember vagy, akit nem lehet nem szeretni. - biztatóan mosolygott rám, majd mikor észre vette a kissé könnyes szemem, szorosan magához ölelt - Jajj ne pityeregj! Ez az igazság és nem az, amit te gondolsz magadról.

- Köszönöm. - mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.

A reggeli gondolataim az egész napomat beárnyékolták. Különös előérzetem volt a randival kapcsolatban, de próbáltam tudomást sem venni róla, és csak is pozitívan gondolkodni. Már csak két óra volt vissza Nathan érkezéséig és én meg el sem kezdtem készülődni. Felfogva a dolgok jelentőségét, berontottam a fürdőszobába, majd egy megnyugtató zuhanyzással eltereltem a gondolataimat. Itt minden olyan gyorsan történik. Londonban pörög az élet és nekem is pörögnöm kell vele együtt. Elzártam a zuhanyt, majd kiléptem a pára és meleg vízsugár mentes fürdőszobába. Egy törölközőt csavartam magam köré, és megtöröltem a vizes hajamat is. Egy gyors szárítás és vasalás, és már kész is volt a tökéletes frizura. Szó szerint becsoszogtam a szobánkba, majd felvettem a már előkészített ruhát. Egész nap fülledt meleg idő volt, és ez még most sem változott meg. Felraktam egy kis sminket is, ami nálam csak szempillaspirálból, minimális alapozóból illetve szájfényből és szemkontúrceruzából áll. Még véletlenül sem szemceruza, mert nem szeretem, ahogy a fa piszkálja a szemem. Kövezzetek meg érte. Pár kiegészítő, és kész is voltam. A telefonomat bele erőszakoltam a már úgyis telepakolt táskámba, majd barátnőm társaságát keresve mentem le a nappaliba. Lia éppen valami nézhetőt keresett a stílusos, de egyébként kevésbé hasznos televízióban. Végül is egy zenecsatornán állt meg, ahol Rudimental egyik száma, a Waiting all night-t játszották. Mondanám, hogy elkezdtem énekelni, de mivel nincs hangom és éppenséggel csengettek is, ez most nem következett be. Kinyitottam az ajtót, és Nathan mosolygós arca tárult elém.

- Szia! - köszönt és átlépte a küszöböt, ami eddig elválasztott minket, majd egy puszit adott az arcomra, amitől még a hideg is kirázott. - Nagyon csinos vagy. - mért végig, majd még egy puszit adott a másik orcámra is.

- Köszönöm. - nehezen, de sikerült megtalálni a hangomat és egy értelmes szót kinyökögni, majd zavaromban a ujjaimat kezdtem el tördelni. Ő sem panaszkodhatott a megjelenését illetően. Egy fehér hosszú ujjú inget viselt, ami könyékig fel volt hajtva, és mindezt egy fekete mellénnyel tette tökéletessé. Egy fekete farmer és a fehér Supra cipővel viselte, és a haja mint, mindig most is tökéletesen állt. Összeszedve minden erőmet sétáltam el a táskámig, majd felkapva azt indultam el vissza, de ezúttal Lia is velem tartott.

- Szia Lia! - üdvözölte nagy mosollyal a barátnőmet Nathan és megjutalmazta őt két baráti puszival is.

- Szia Nathan! Aztán Vigyázz ám rá! - figyelmeztette őt, mintha az anyám vagy a tesóm mondta volna. Megígérte, hogy minden rendben lesz nem kell aggódnia, majd elköszöntünk tőle, és végül elindulhattunk.

Hogy hova és merre megyünk, ne kérdezzétek, mert magam sem tudom, csak követem a mellettem haladó fiút. Hiába kérdeztem, hogy még is hova megyünk, ő letudta annyival, hogy meglepetés. Nem is faggattam tovább, hiszen úgy sem mondaná el, helyette inkább figyelmesen hallgattam a párizsi koncert részletes beszámolóját, és magam elé képzeltem a szituációt. A sikítozó rajongókat, a fénykavalkádot, a hangfalakból áradó fenomenális zenét és az öt énekest a színpadon, akik az álmaikat élik. Jó látni, hogy mennyire szereti is ezt csinálni, hiszen ez az élete, és az ő álma, amely valóra vált. Mosolya láttán nekem is mosolyognom kell, és testemet elönti a boldogság, hiszen vele lehetek ebben a pillanatban is, s az elkövetkezendő pár órában is. Nem foglalkozom a reggeli rossz érzéseimre, de ugyanakkor még mindig tudom, hogy talán még sem most kéne itt lennünk. Gondolatmenetemből a Temze látványa és a rajta úszó, gyönyörűen kivilágított sétahajó látványa hozott vissza, melyhez egy széles, fából készült móló vezetett. Csillogó szemekkel fordultam Nathan felé, aki csak bólintott egyet, majd kézen fogott és elindult a hajó felé. Mindig is imádtam hajókázni, s olyankor úgy éreztem, mintha repülnék, de a felszínt sose hagynám el. Imádtam, ahogy a lágy szellő simogatta az arcom, és a hajtincseim egymással játszadoztak a hátamon. Ahogy szeli a vizet, megállíthatatlannak és erősnek tűnik. Beleborzongok, és már vágyom, hogy újra átéljem, de egy kellemetlen érzés győzedelmeskedik. A magassarkúm sarka beakadt a móló deszkái közé és a lendülettől vészesen közelít a hasra esés állapota. Már készültem arccal tompítani a becsapódást, de két kéz fonódott a derekam köré, s ezzel megmentve a testi épségemet. Megmentőm szorosan fog magához, majd aggódó pillantással fürkészi arcomat.

- Jól vagy? - hangjából kivehető, hogy valóban aggódót, de ugyanakkor viccesnek is találta, amit nehezen, de nem tett láthatóvá.

- Igen. Persze. Köszönöm. - tekintete vonzza az enyémet, de nem bírok uralkodni magamon, és felszínre tör az elfojtott nevetés ügyetlenségem miatt. Nathan is elmosolyodik rajtam, majd végre sikeresen feljutunk a hajóra. 

Az idő szinte csak repül megállíthatatlanul, és már csak azt vettem észre, hogy kikötünk ott, ahonnét egy órával ezelőtt elindultunk. A hajón nem történt semmi incidens, azt leszámítva, hogy rám borult az italom, és mikor fel akartam állni, úgy elszédültem, hogy majdnem elestem. De mindezeket felülmúlja, hogy hajókáztam a Temzén, és város mögött a lemenő Nap sugarai festették be a még kék eget vörös színűre, s annak különböző árnyalataira. Nathan végig magához ölelt, s közben a város különböző pontjait mutogatta, és elmondta, hogy melyikek a kedvenc helyei. Biztosítottam afelől, hogy szívesen elmennék vele oda is, mire csillogó szemekkel fordult felém, majd egy puszit nyomott az arcomra, minek következtében pompás piros színben úszhattam. Ez a pillanat örökre bevésődött a szívembe. Ahogy a Temzén hajókázunk és épp a naplementét nézzük, miközben a számomra tökéletes fiú szorosan ölel magához. Így minden olyan tökéletesen romantikus.

Hajóutunk után egy nem túl messzi parkba mentünk sétálni egyet és csak úgy beszélgetni, akár a semmiről is. Angliában minden már, mint otthon nálunk. A fű is sokkal zöldebb, és parkokat is előszeretettel használják az emberek. Vannak akik a kutyát sétáltatják, vannak akik egy kiadós futással eresztik ki a gőzt, de akadnak olyanok is, akik csak egy kis sétára vágytak, hogy jobban megismerhessék egymást, mint például mi is. Ahogy sétáltunk egyre beljebb egy szökőkúthoz értünk, majd leülve a szélére tovább folytatjuk a beszélgetésünket, amely már a jövőbeli terveinkről szól. Miközben mi csak társalgunk, galambok gyűlnek körénk, és a földön keresnek maguknak egy kis élelmet. Tekintetem rájuk talál, s egy halvány mosolyt eresztek feléjük. Olyan aranyosak, ahogy leszállnak, csipegetnek egy kicsit, majd megint elrepülnek, hogy még több élelemhez jussanak. De a természet, mint mindig most is közbe szól. A szél hirtelen feltámad és az ég egy hangos morajjal adja tudtunkra, hogy nemsokára hatalmas vihar várható. 

- Szerintem lassan mennünk kéne. - közli Nathan a nyilvánvalót. Én csak megértően bólogatok, majd elindulunk hazafelé. Kezeink összekulcsolva, s így sétálunk London utcáin. Akaratlanul is, de elgondolkodom a randinkon. Nem is volt rémes. Nem értem, hogy miért volt annyira rossz érzésem emiatt. De mielőtt folytathatnám az utca hirtelen teljes fényességben pompázik, majd újra sötétbe borul.Egy hangos hangrobbanás kíséri mindezt, s az ablakok beremegnek a hirtelen jött basszus miatt. Ijedtemben ugrok egyet, de Nathan közelebb húz magához, s szinte abban a pillanatban távozik a rossz érzés, és csak a közelségére tudok koncentrálni.

- Ne félj, én megvédelek! Mindjárt ott vagyunk! - suttogja a fülembe, majd egy hosszú puszit nyom az arcomra, s kezét szorosabban fűzi az enyémekhez. 

- Nem az. Nagyon szeretem a viharokat. Nem félek tőlük, csak elgondolkodtam, és ez megijesztett. - fordulok felé, s egyenesen a szemeibe nézek, amik az éjszakai fényekben még szebben csillognak.

- És min gondolkoztál? - érdeklődik, de a szorításából cseppet sem enged, amit én nem is különösebben nem is bánok, hiszen így csak pár centi választ el tőle.

- A mai napon. - felelem kurtán, és arcom szinte perzsel. Megint elpirultam, s ürülök, hogy sötét van, így legalább nem láthatja a teljesen piros arcomat.

- Értem. - mielőtt még tovább mondhatná egy hangos fékcsikorgás és egy női sikoly megakadályozza. Azonnal a hang irányába kapjuk a fejünket, s az utcán ácsorgó autó látványa tárul elénk, ami előtt egy ember fekszik. Futva közelítünk feléjük, s ahogy ott termünk a látvány borzasztó. A nő eszméletét vesztve fekszik a hideg aszfalton, s körülötte egy hatalmas vértócsa, ami a feje jobb oldalát teljesen beborította. Pulzusa alig tapintható, s a légzése is elég gyenge volt. Nathan közben hívta a mentőket, s pár perc múlva a hangos szirénára lettem figyelmes. A mentősök gyorsan hordágyra tették a húszas éveiben járó lányt, majd amilyen gyorsan jöttek úgy el is mentek. Időközben a rendőrök is megérkeztek,  s elkezdték a helyszínelést, amely a mi kihallgatásunkkal kezdődött. Elmondtuk, hogy tulajdonképpen nem láttuk, hogy mi történt, csak a csattanást hallottuk és hívtuk a mentőket, majd minket is utunkra engedtek. Hazafelé már nem szóltunk egymáshoz. Mindketten a saját gondolatainkba temetkeztünk. Egész végig az elütött lány arca jár az eszembe. Olyan igazságtalan az élet. Miért mindig a jókkal történnek a legrosszabb dolgok? Hiszen ő is még milyen fiatal. Előtte az egész élet. Egyetem, munka, egy szerető férj és család. De lehet hogy ő ezeket már nem éri meg. Kérdezem ln, hogy miért? Mi rosszat követhetett el, hogy ezt érdemli? Egész idő alatt dörgött és villámlott, majd végül az eső is eleredt, különösen melankólikus hangulatot adva ezzel neki. 

Észre se vettem, de már a hátunk előtt voltunk. Gyors beinvitálás után a konyhában álltunk, s egy pohár víz elfogyasztása után eszembe jutott egy fantasztikus ötlet.

- Nathan! - szólítottam meg, mire érdeklődve fordult ő is felém - Ne értsd félre, de nem szeretnél itt maradni éjszakára? Kint szakad az eső, meg dörög- villámlik és egyedül vagyok ebben a nagy házban. - soroltam fel az érveket, hogy miért is kéne maradni, és hogy ne is értse félre.

- Mit szólnál egy filmhez? - kérdezte, s hirtelen előrántott egy popcornos zacskót. Akkor szerintem ez egy igennek számít.

- Benne vagyok. Érezd otthon magad, addig én hozok száraz ruhát. - mondtam ki,, majd már el is tűntem az emeleten száraz ruha után kutatva. Bementem Ricsi szobájába, majd egy egyszerű fehér rövid ujjú pólót és egy fekete melegítő nadrágot lenyúltam tőle. Bementem a szobámba, majd a sminkemet nagyjából lemostam, a hajamat lófarokba kötöttem és felvettem a kedvenc szürke Hollister márkájú melegítőm a hozzá illő fehér pulcsival. Lementem az emeletről és Nath már a DVD-k között válogatott. Átnyújtottam az általam választott ruhákat, s pár perc múlva már ő is csatlkozott hozzám. Tulajdonképpen nem tudom, hogy milyen filmet néztünk akció-e vagy vígjáték, de különösebben nem érdekelt, mert az jobban lekötött, hogy folyamatosan dobálnak pattogatott kukoricával. Az első filmnek hamar vége lett, de mivel nem voltunk álmosak így néztünk még egyet, amelyet most én választottam. Félig kicseszésből, félig pedig azért, mert régen láttam a Charlie St. Cloud élete és halála című filmet választottam. Nathan is abba hagyta a dobálózást, s ő is figyelte a filmet. Az első fél óra nyugisan telt, majd folyamatosan éreztem magamon perzselő tekintetét.

- Nem úgy volt, hogy filmet nézünk? - kérdeztem tőle nagy mosollyal, majd egy kicsit közelebb húzódtam hozzá.

- De. De te sokkal szebb vagy, mint Zac Efron. - egy újabb bók, amire nem tudtam mit mondani. Az arcomat elöntötte a pír, ami most nem zavart, majd kicsit megint közelebb húzódtam hozzá, s egy puszit nyomtam a szája sarkába. - Nagyon jól éreztem magam veled. Zoe. Én szeretném, ha sokkal több lenne köztünk.

- Én is szeretném. Mindennél jobban. - válaszoltam neki, mire csillogó és hitetlenkedő szemekkel nézett felém. Majd mikor felfogta, hogy mit mondtam, az egyik kezét a derekamra helyezte, hogy még közelebb húzzon magához, a másikkal végig simított arcomon, majd megállapodott ajkaimon. Vágytam rá. Mindennél jobban akartam, hogy ajkai újra érintsék enyéimet, s kellemes és lágy táncot járjanak. Majd hirtelen megéreztem magamon őket, s nyelve bebocsátást kérve és kapva. Hihetetlen, de megkaptam Őt, akire mindig is vágytam, s most itt ülünk a kanapén és egymás ajkait faljuk. amely oly' édes, akár a mámor. Apró puszik váltották csókunkat, majd levegő után kapkodva váltunk el egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte, majd egy apró puszit kaptam az orromra. Figyelmünket újra a filmnek szenteltünk, s ezután a fejemet Nathan mellkasára támasztottam, s egyenletes szívverésétől hamarosan elnyomott az álom...

Halihó!!! Itt az új rész. Nincs különösebb hozzáfűzni valóm... Majd ha elkészül, akkor érkezik a következő, ami remélem nem lesz ilyen sokára. Addig is olvassátok és szóljatok hozzá.Én jó tanévet kívánok mindenkinek, hiszen hétfőn már az van. -.- Szép estét! Csók Puszi:* Betty.