Akár egy szárnyaszegett angyal...

Halihóóóóóóóóó!! Itt B.
Rettentő nagy kihagyás után itt van az új rész. Annyi mindet akartam mondani, hogy amire ideértem, már mindent elfelejtettem. De megpróbálom összeszedni a gondolataimat így háromnegyed tizenegy után. Először is köszönöm a kommenteket. Nagyon jól esnek meg minden. Az is fantasztikus, hogy mindjárt elérjük (vagy már el is értük) az 1500 látogatót. Köszönöm. A fejezet végén van valami, amit örülnék, ha legalább egy valaki észrevenne ( és itt nem a helyesírási vagy nyelvhelyességi hibákra gondolok ). Amúgy feliratkozni vagy követni a Bloglovinon tessenek. Kint van jobb oldalt. Én nem az kérem, hogy írjátok le, hogy mi tetszett meg ilyenek, hanem azt, hogy NYUGODTAN CSESSZETEK LE, amiért ennyi ideig nem hoztam részt, és még azt is, hogy MI NEM TETSZIK.
Jó olvasást! Remélem tetszeni fog.
Puszi páá.
B.






Reggel halk kuncogásra ébredtem fel és arra, hogy valaki szorosan ölel magához.  Lia és Max nevettek valamin és olyanokat suttogtak, hogy „Nézd, de édesek” meg, hogy „Annyira aranyosak így együtt”. Túl lusta és fáradt voltam, hogy kinyissam a szemem és felkeljek, helyette inkább át akartam fordulni a másik oldalra és még jobban elterülni, de azzal a lendülettel estem le az ágyról, magammal rántva a békésen szunyókáló emberkét is. A srácok hangosan röhögtek a bénaságomon, de Lia azért próbált nem röhögni. Annyira.

-  Jó reggelt! – köszönt Nath miután végre észhez tért és levette rólam a szemeit.

-   Neked is! – válaszoltam én is majd küldtem felé egy mosolyt, aminek köszönhetően újra a szemeimet kezdte el tanulmányozni. Nem mondanám, hogy rossz érzés, hogy rajtam fekszik, de a padló már nyomja a hátamat. – Nathan!

-  Ja Persze Bocsi! – kapott észbe, majd segített nekem is felállni.

-   Hmm látom felébredt a mi kis gerlepárunk – nézett végig rajtunk Jay, majd beviharzott a konyhába.

-   Akkor esetleg jöhetnétek reggelizni! – kiabált Max, majd szép kényelmesen elindultunk feléjük.

- Csináltál nekünk reggelit? – kérdeztem Maxtől és tekintetem megakadt a gyönyörűen megterített asztalon.

-   Igen. Egész pontosan Lia.

-   Ohh. Pedig szívesen megkóstolnám a főztödet.

-  Ha ételmérgezést akarsz kapni, akkor csak nyugodtan. – szólt közbe Tom, majd ő is helyet foglalt mellettünk.

-    Hahaha. Nagyon vicces vagy Thomas. Nem is tudom, hogy ki gyújtotta fel múltkor a palacsintasütőt. – vágott neki vissza a kopasz, mire Tom csak nagyokat pislogott.

-    Az Jay hibája volt.

-  Ne már! Hiszen én itt se voltam akkor! – tettetett felháborodással válaszolt Bird a konyha másik végéből.

-   Idióták! – Siva végül lezárta az értelmes beszélgetésüket, mire mindenkiből kitört a nevetés. A reggeli alatt végig röhögtünk, ugyanis a fiúknak el kellett mesélniük, hogy hogyan sikerült felgyújtani a drága palacsintasütőt, amelyet aztán kiraktak a falra. Ez biztos valami elvont absztrakt művészet lehet, vagy pedig az a „dekoráljuk ki a lakásunkat pasi módra”. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan ember, akinek tetszik, hogy egy szénné égett serpenyő lóg a falon. Nathan egész reggeli alatt nem szólt semmit és oly látványosan el volt bambulva, hogy ha háromszor nem égette meg a száját a teájával, akkor egyszer sem. Miközben őt figyeltem, akaratlanul is eszembe jutott a tegnap este. Ahogy ültünk ott a zongoránál,  s kezünk összeért és ahogy ajkaink közös táncba kezdtek…

- Lia! - kiabáltam a barátnőm után - Nem láttad valahol a telefonomat? - már épp indulóban voltunk a fiúktól, de mint mindig most se tudom, hogy hova tettem azt a szerencsétlen kis készüléket.

- Az előbb még a kezedben volt. - nézett rám döbbent két ölelés között.

- Tudom, de azóta megint eltűnt.

- Nem ezt keresed? - jött felém Nathan kezében az "elveszett" telefonommal.

- De! Köszönöm. Hol volt?

- A konyhában az asztalon.

- Gyerekek! Mit keresett ez ott?! - Néha még én is meglepődöm a saját hülyeségeimen és azon, hogy mennyire feledékeny tudok lenni. Nath még mindig velem szemben áll és hosszasan tanulmányoz, majd szája sarkában megjelenik egy szexi mosoly. - Na mindegy is. Még egyszer köszönöm. - sarkon fordultam és elindultam volna a kijárat felé, ha Nathan nem tartott volna vissza.

- Várj Zoé! Figyelj..Ömm. - megvakarta a tarkóját, majd mindent megadóan beletúrt a hajába. Ebben a pár másodpercben két dologra jöttem rá. Egyrészt nagyon cuki, mikor zavarban van. Gyakrabban kellene így lennie. Másrészről, hogy én is bele akarok túrni a tökéletesen beállított hajába. Végül nagy nehezen összeszedte magát. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy eljönnél-e velem vacsorázni? - Állj állj állj! Ugye ez az amire gondolok? Nathan James Sykes most randira hívott? Álmodom. Biztos csak álmodom. De nem. Nathan pontosan itt áll előttem. Zöldeskék szemeivel rabul ejtette az enyéimet és várja a válaszomat.

- Igen. Szívesen elmennék. - Próbálom felfogni, hogy mit is tettem most és lehetőleg nem paradicsom színűre elpirulni.. Igent mondtam életem első randi meghívására. De shhh! Ezt csak Lia tudja.

- Majd még hívlak! - mondta és egyre közeledett az ajka az enyémhez. Már kezdtem beleélni magam, hogy itt mindenki előtt megcsókol, amikor elfordította a fejét és egy arc puszi lett belőle. Szégyenlősen pislogtam mg párat, majd belekaroltam barátnőmbe és végre most akadálymentesen, de eljutottunk haza...

"OOhhh leehehe, oohhh leehehe and we danced, and we cried, and we laughed, and had a really really really good time..." szólalt meg egy ismerős dal a telefonomból. Jaaa, hogy ez az ébresztő akar lenni. Jaaa, hogy már reggel van és fel kellene kelni. Milyen nap is van? Hétfő. Remek. Imádom a hétfőket. Mindig egy új hét kezdete, az esetleges fárasztó hétvégék befejeztét jelenti és egy esély, hogy jól indulhasson a heted. Te jó ég! Miket beszélek? Utálom a hétfőt! Komolyan mondom szeretnék még egy napot a vasárnap és a hétfő között. De nem elég, hogy hétfő van, még reggel is legyen? Elegem van. Fáradt vagyok, álmos is és szükségem van még az ágyamra.

- "Take my hand, let's have a blast and remember this moment for the rest of our lives, our lives, our lives, our lives, our lives..." - énekelte Lia az ébresztőm folytatását. Ismétlem hétfőn reggel fél hétkor. - Jó reggelt Drága! - köszönt jókedvűen, mire nekem egy hangos morgás volt a válaszom és azzal a lendülettel átfordultam a másik oldalamra és a fejemre húztam a takarót. - Ne lustizz! 

- Ugye tudod, hogy ilyen szó nincs is? - Erőt vettem magamon és elindultam a felkelés folyamata felé. Vagyis kitakaróztam. Kezdésnek nem is rossz. - Amúgy jó reggelt.
- Mivel te ilyen lassú vagy inkább lusta vagy enyém a fürdő. - jelentette ki és már el is indult a dolgára.
- Oké. Addig én választok neked is ruhát. - Nagy nehézségek árán, de sikerült kiszállni az ágyamból, majd a gardrób felé vettem az irányt. Mivel esik az eső Liának egy hosszú csőfarmert választottam egy kockás inggel és hozzá illő csizmával. Nekem maradt az egyik kedvenc összeállításom. A csíkos nadrágom és keresztes pólóm tökéletes a mai napra. Mikor végzetem pont akkor jött ki Lia a fürdőből, majd felváltottam és elvégeztem a reggeli rutint. Fogmosás, haj, smink. Semmi extra.

- Még nem is mesélted, hogy mi történt Nathan és közted péntek este. - kezdte a faggatásomat Li. Hát igen. Most hétfő van és mindez péntek este illetve szombat délelőtt történt. Miért is nem beszéltünk erről? Már meg is van. Szombaton még túl friss volt a dolog és még magam sem tudtam felfogni. Vasárnap pedig Annie-nek segítettem addig Lia és Ricsi lefoglalták magukat valami társasjáték félével.
- Az úgy történt, hogy kimentem filmről és tök magabiztosan járkáltam a sötét folyosón miközben próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy szellemek nem léteznek és most sem követ téged senki. Majd  sikerült valaminek nekimennem. Amikor megfordultam egy zongora volt előttem és a Hold fénye tökéletesen megvilágította. Leültem elé és játszani szerettem volna rajta, de rájöttem közben, hogy nem tudok. És akkor Nathan megjelent, leült mellém és elkezdtünk zongorázni. Közben csak egymás szemébe néztünk, míg végül meg nem csókolt. - idéztem fel neki az elmúlt nap eseményét és olyan volt, mintha megint átélném ezt a csodálatos pillanatot.
- Ohhh...Ez annyira romantikus. - áradozott, majd kaptam egy nagy ölelést - Életed első csókja tökéletesre sikeredett.
- Igen. Tizenkilenc vagyok és most csókolóztam először. Ja és elhívott randizni. - mondtam neki gyorsan, s közben megérkeztünk a munkahelyünkre.
- Első csók, első randi és mindezt egy hétvége alatt?! - foglalta össze az elmúlt nap eseményeit barátnőm, mielőtt még elnyelte volna a hatalmas cipőbolt. - Belehúztál édesem. Munka után itt találkozunk. Jó munkát! Puszi. - köszönt és már el is tűnt, majd én is elindultam a dolgomra...

Az órák csak úgy teltek, s az idő szinte megállíthatatlanul rohant előre. Már tizenegy óra volt, mikor feleszméltem, s a nagy rohanásban akadt egy kis időm pihenni. A vásárlók szinte lerohanják a boltot, s nem kímélik meg az eladókat sem. Kiszolgálni őket, a ruhákat elpakolni, pénztárba be, pénztárból ki, felmosni a sáros padlót, kirakatot eligazítani. Kész vagyok. Átnéztem Lihez, de ott sem volt jobb a helyzet. Emberek mindenfele. Valaki csak céltalanul bolyongott, míg mások vásároltak vagy padig csak elbújtak az eső elől. Mindez normális és már megszokott Londonban. De van ami mégsem. Azt nem tudom megszokottnak nevezni, hogy egy velem egyidős, gyönyörű, barna hajú lány egy padon bőrig ázva kuporog. Haja kócos volt és csurom víz a ráesett esőcseppektől, amely esetlenül lógott bele az arcába. Szemei alatt fekete csík húzódott le egészen az álláig. Olyan volt, mint egy megtört, megsebzett, szárnyaszegett angyal. Ruhái tükrözte érzelmeit. Akár egy átlátszó csomagolás. Hiába van befedve, eltakarva tudod, hogy mire számíthatsz ott belül. Vajon mi az ami bánthatja? Vajon ki vagy mi okoz neki ennyi fájdalmat? Segítségre van szüksége és ha rajtam múlik, akkor ezt meg is kapja.

Már két nap telt el azóta, hogy hétfőn megpillantottam azt a lányt. De minden egyes nap láttam azon a padon, s most is ott van. Felpillantottam az órára és örömmel vettem tudomásul, hogy lejárt a munkaidőm. A cuccomat futtában magamra aggattam, s szinte kiestem az üzlet fémdetektoros ajtaján. Ő még mindig ott volt és egy könyvbe merülve észre sem veszi a körülötte lévő világot. Tettem pár bátortalan lépést felé, s akkor vettem csak észre, hogy naplót írt majd egy határozott mozdulattal kitépte belőle az egyik oldalt és az összegyűrt papírlapot a táskája mélyébe rejtette. Felnézett rám, s a szemei alatt megint ott van a fekete csík. Vagyis sírt. Megint. Mikor észrevette, hogy közeledem felé, letörölte a könnyeit, majd rám mosolygott.
- Szia! Leülhetek? - kérdezem tőle kedvesen mosolyogva.
- Szia! Persze. - válaszolt és kicsit arrébb húzódott a padon, hogy én is kényelmesen leülhessek.
- Zoé Szabó vagyok. Téged hogy hívnak?
- Naomi Johnson. - válaszol és egy kicsit furcsán néz rám.
- Biztos furcsának tartod, hogy egy idegen csak úgy leül melléd és beszélgetni kezd veled, - kezdtem magyarázkodni, s közben összeszedtem a gondolataimat - de itt dolgozom szemben a ruhaboltban és már korábban is észrevettem, hogy itt üldögélsz magányosan és sírsz. Csak szeretném tudni, hogy minden rendben van-e vagy hogy segíthetek-e valamit? Bármiben. Ha csak beszélgetni szeretnél vagy hogy most hagyjalak magadra akkor csak szólj nyugodtan. - álltam volna fel a padról, de Naomi megállított.
- Várj! - szólt utánam és megfogta a karom - Köszönöm, én csak ... - kezdte volna el, de zavarában a cipője orrát vagy az előttünk elhaladó embereket nézte. Látszott rajta, hogy nehéz neki elmondani bármi legyen is az.
- Gyere meghívlak egy kávéra. - ajánlottam fel neki, mire rám nézett, hogy komolyan gondolom-e. Biccentettem egyet a fejemmel, s összepakolta a cuccait, majd együtt elindultunk egy kávézó felé...