" ...csak menj el! "

Új rész Emberek!! ;))
Pöppet rövid, de a lényeg van benne...
Ami a lényeg!!:
Kérek hozzászólást..Lehet megosztani, feliratkozni minden ilyen apró vidámság, lényeg, hogy valami Légypiszkot hagyjatok itt;))
A következő rész, már jóval hosszabb lesz;)
Ha lesz hozzászólás, akkor pénteken hozom is ...;)
Puszi páááá :*

Ledöbbentem. Nem tudtam, mitévő legyek. Csak álltam ott, mint valami rakás szerencsétlen. Még hallottam, ahogy a szívem darabokra törik, de ezt most próbáltam félretenni. Könnyek gyűltek a szemembe. Próbáltam magam nyugtatni: „Zoé ne sírj!! Hisz nem történt semmi! Hallod?!4 Ne sírj!” Nathan észrevette, hogy ott állok, s gyorsan ellökte magától azt a kis..Áhhw.

-         - Zoé! – indult el felém, s még be sem fejezte a mondatát én közbevágtam.

-         - Tudom Nath. Ez nem az, aminek látszik. Én is ebben reménykedem. – mondtam neki, de már majdnem sírtam.

-         - Kérlek! Hadd magyarázzam meg! – kérlelő tekintettel közeledett felém.

-         - Nincs rá szükség! Végül is soha nem volt köztünk semmi. – ezzel a mondattal szíven ütöttem. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, megállt és még az arckifejezése is megváltozott. Látszott rajta, hogy mennyire fájt neki. Nekem is borzasztó volt ezt hallani, de volt benne némi igazság. 

-        -  De Zoé!!

-        -  Nem Nathan!! – az a kis lotyó még mindig az ajtóban állt, s onnan figyelt minket azzal a kis önelégült vigyorral az arcán. – Kérlek, menj most el! – mondtam Nath-nek, aki még mindig döbbenten állt előttem.

-        -  Zoé! Én… Sajnálom… - bocsánatkérően nézett rám, de ez most nem hatott meg annyira.

-        -  Csak menj most el! – még egyszer utoljára rám nézett, majd elindult kifelé. Az a kis dög még mindig ott vigyorgott. Legszívesebben megcsapkodtam volna. Nath kiment, majd gyors rájuk csaptam az ajtót, s bezártam. A fájdalomtól összerogytam, majd rám tört a hisztérikus sírás…

Nathan szemszög:

Mindent elcsesztem. De tényleg. Mindent. Legszívesebben elbújnék a világ elöl. De ezt most nem lehet. Vissza kell őt szereznem. Nem lehet, nem szabad, hogy így érjen véget, ami még el sem kezdődött. Meg kell tudnia, hogy mi történt valójában. Ekkor eszembe jutott eszembe, hogy Miranda még mindig itt van.

-        -  Te meg, hogy a fenébe kerülsz ide? – ordítottam le a fejét, mert még mindig önelégülten vigyorgott.

-        -  NathieBaba! – utálom, ha valaki így hív. Valahogy sejtem, hogy mit akar mondani. Kidobta a pasija, mert megtudta, hogy egy ribanc, s most pedig vissza akar jönni hozzám. Szánalmas. – Én csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy nagyon sajnálom, amit veled tettem. Azóta is nagyon bánt a dolog. Még mindig nagyon szeretlek és remélem, hogy meg tudsz bocsátani nekem.

          -   Te sose bántad meg azt a pillanatot. Ugyanolyan ribanc vagy azóta is. – nem szeretek így beszélni, főleg nem egy lánnyal, de a Zoéval történtek és a kis „vallomása” után már muszáj volt. – Azt hitted, hogyha visszajössz és elmondasz valami kamu szöveget, akkor minden oké lesz?? Hát nagyot tévedtél. Színésznőnek mindig is jobb voltál, mint barátnőnek. Sose fogok neked megbocsátani. Főleg azok után, ami odabent történt. Töröld ki a számom és felejts el engem örökre! Felejtsd el azt is, hogy valaha együtt voltunk. – ezzel a mondattal faképnél hagytam. Nem érdekelt már semmi. Dühös voltam rá, dühös voltam magamra. Úgy éreztem, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem.  De miért most?! Mit tettem, hogy ezt érdemlem?? Mérgemben inkább leültem a legközelebbi padra. Semmi kedvem nem volt hazamenni, s elmondani a srácoknak, hogy mi történt. Csak ültem ott és mereven bámultam a ház felé, ahol azt az embert bántottam meg, akit a leginkább nem szerettem volna….